Az asszertivitás, azaz az erőszakmentes önérvényesítés tanulható technika. Éppen ezért sokan azt hiszik, hogy elmennek egy asszertivitás tréningre, megtanulják a módszereket, azokat kell már csak alkalmazni és pipa.
A rossz hír az, hogy azért még sem ilyen egyszerű ez a történet. Az alapja ugyanis az, hogy el tudjuk mondani, hogy mit érzünk, hogyan érint minket az adott helyzet, amiben éppen vagyunk, vagy hogyan hat ránk a másik.

És hogy ez miért is fontos? – kapom meg gyakran a tréningeken is ezt a kérdést. Mert ez az, amibe nem lehet belekötni, hiszen rajtunk kívül ki tudhatná jobban, hogy mit is érzünk, hogyan hat ránk, ha megdicsérnek, ha kritizálnak, ha bántanak, ha csalódást okoznak… És ezt azért is érdemes elmondani, mert ezzel segítünk a másiknak. Olyan, mintha játékszabályt, használati utasítást adnánk magunkhoz, hiszen ha nem mondjuk el, hogy miként vagyunk az adott helyzettel, akkor miért várjuk, hogy a másik kitalálja (viszonylag kevés igazi gondolatolvasóval találkozhatunk életünk során).

Ez azonban azt is feltételezi, hogy kellő önismerettel rendelkezem ahhoz, hogy meg tudom állapítani, hogy valóban miként is vagyok én abban az adott helyzetben. És ez sokszor nehéz. Minthogy az a kérdés is nehéz, hogy elárulhatom-e egyáltalán azt másnak, hogy miként vagyok, hogy hatnak rám a dolgok? És hogy miért? Sajnos, kevesen tanulják meg már gyerekkorukban, hogy figyeljék érzéseiket, sőt nevesítsék is meg azokat. A fiúk szoktak leginkább olyan „parancsokat” kapni, hogy légy erős, ne sírj, katonadolog és hasonlók. Mert arra akarják edzeni őket a felnőttek – általában a lehető legjobb szándékkal - hogy a majd a jövőben megállják a helyüket. Ezzel elfedve sebezhetőségüket, és felnőttként már ők is, ha szükséges, keményen helyt tudjanak állni.

                                                Ricky Linn (via)

A másik fontos megállapítás az asszertív kommunikációval kapcsolatban, hogy nem Jolly Joker. Nem nyújt minden helyzetre megoldást. Alapvetően két végletből indulhatunk: agresszív vagy passzív. Döntően gyermekkorunkban ért visszajelzések alapján fog eldőlni, hogy melyik közlési forma lesz ránk jellemző. Ha azt tapasztaltuk meg, hogy akkor értünk célt, amikor erőszakosak voltunk, amikor „nem engedtünk”, beleálltunk helyzetekbe, amikor erőt demonstráltunk, akkor jellemzően az agresszív pólusba mozdulunk el, ha gyerekként az inkább passzív viselkedési formát jutalmazták, akkor pedig ez lesz a ránk jellemző, kiinduló viselkedés. (Ezt leginkább stresszhelyzetben, amikor kevéssé működik a belső kontrollunk tudjuk megnézni, hogy melyik véglet erősödik fel nálunk zsigerből).

Alapvetően mindegyik stílusra szükség van, megvan a maga helye és haszna. Hiszen nem lenne szerencsés, ha egy tűzoltó asszertívan vitatná meg az áldozatokkal, hogy melyik menekülési útvonalat válasszák, mert közben mindannyian bent vesznének a tűzben. Neki akkor ellentmondást nem tűrően végig kell vinnie a mentési akciót. Minthogy az éppen legerősebben tajtékzó, asztalt csapkodó főnökünkkel szemben sem az a legjobb megoldás, ha agresszív módon mi is felvesszük a kesztyűt. Ilyenkor érdemesebb inkább passzívan hagyni, hogy a vihar elcsituljon és utána (ha az fontos számunkra) jelezni, akkor már asszertív technikákkal, hogy ez miként is hatott ránk.

Szóval megint oda jutottunk, hogy mindennek az alapja az önismeret. Érdemes tudni, megfigyelni magunkat, hogy melyik a ránk legjellemezőbb forma, hova nyúlnak a gyökereink, melyek az alap mozgató rugóink. Aztán pedig érdemes továbblépni a lépcsőn, és fejleszteni magunkat, kilépni a komfort zónánkból, és megtanulni olyan technikákat, amelyek segítségével úgy is el tudjuk érni a célunkat, tudjuk érvényesíteni érdekeinket, hogy azzal a körülöttünk lévőket nem sértjük. Erre jó megoldás az asszertivitás.

Lerf Andi